Bravo: Igaz a hír, hogy a rajongókkal is ágyba bújtok?
Tom: Nem teljesen igaz. Ha van egy lány, aki bejön, akkor miért hagyjam ki? Még fiatalok vagyunk, és régen a tengerészeknek is volt minden kikötőben
egy-egy barátnője, így amikor megérkeztek valahova, máris volt egy "ismerősük". Szerintem ebben semmi kivetnivaló nincs, csak ügyesen kell intézni.
Bravo: Mit jelent az, hogy ügyesen?
Tom: Hát, illik előre tisztázni, hogy én mit szeretnék, mert nem szabad senkinek az érzelmeivel játszadozni. Azt nem tartom korrekt dolognak.
Bill: Én meg pont az ellentéte, romantikus alkat vagyok. Az igaz szerelmet keresem, és hiszem, hogy egyszer meg is találom. Én az a fajta srác vagyok,
aki képes éjszakákon át beszélgetni. Azt gondolom, hogy mindenki összeakad egyszer az igazival, csak mondjuk nem veszi észre.
Bravo: Hogy ismerkedtek a lányokkal?
Bill: Hát, mióra ismertek lettünk, elég nehéz- legalábbis nekem. Tom és Georg kicsit lazább.
Tom: Köszi a szimpatikus jellemzést! Szerintünk egyszerűen semmi gáz nincs abban, hogy egy-egy helyes lánynak megadjuk a számunkat, vagy egy cetlin
tudatjuk, hogy melyik hotelban vagyunk. Ha odajönnek, eltöltünk egy kellemes estét vagy órát, és ennyi. Én nagyon bírom, hogy bárhol feltűnünk, csajok százai
sikítoznak, a nevünket üvöltözik, és attól, hogy rájuk nézünk és odasziázunk, totál boldogok. Örülök, ha a dalainkkal képesek vagyunk adni valamit
a rajongóinknak, ami a hétköznapokból hiányzik. A rengeteg köszönő levél alapján pedig azt gondolom, ha holnap vége lenne ennek az egésznek, akkor is megérte.
Bravo: Hogy tudjátok kezelni a sikítozó tiniket?
Bill: Én a normális kapcsolatteremtés híve vagyok. Ha kedvesen mosolygok rájuk, és érzik, hogy én is csak egy ember vagyok, megnyugszanak. A turnén például
a Schrei című szám közben mindig felhívok egy rajongót a színpadra, hogy érezze a közönség, foglalkozunk velük. Előfordult, hogy egy lány a dal végéig a
nyakamban lógott, és szinte énekelni sem tudtam, úgy összepréselt. Hiába próbáltam lefejteni magamról, csak szorított egy jobban. De általában nagyon kedvesek,
kérnek egy-egy puszit, egy aláírást, esetleg egy közös fotót...
Tom: Én is szívesen adok puszit a helyes lányoknak, de a színpadon engem kicsit gátol a gitárom a mozgásban. :-)))
Bravo: Ha jól tudjuk, a színpadon kívül nem hagyod ki a közelebbi kapcsolatokat sem...
Tom: Jaj ne má'! Most utoljára beszélek erről, mert kicsit eldurvultak a dolgok. Az történt ugyanis, hogy egy buliban egy Ann-Katrin nevű lány odajött hozzám
és dumáltunk. Nagyon helyes volt, és kicsit közelebbi kapcsolatba kerültem vele- pontosabban megfogtam a fenekét és csókolóztunk. Egy fotós az egészet
megörökítette, és másnap az összes újságban címlapon jelentek meg a képek. A rajongók pedig elkezdtek nyomozni a lány után, és viszonylag hamar ki is
derítették, hogy ki ő. Féltékenységük nem ismert határokat, és szegény lányt életveszélyesen megfenyegették. Azóta nem mer egyedül az utcára lépni,
mindenhova a szülei kísérik. Úgyhogy nem sült el túl szuperül a dolog.
Bravo: Igaz, hogy fiúk is írnak nektek?
Tom: Persze. Bár először fura volt, hogy fiúk is lelkesednek értünk, de már kezdem megszokni! Mondjuk szerencsére engem nem érint ez a téma, hanem inkább
a másik felemet...
Bill: Persze, fokozd csak a pletykákat!!! Enélkül is folyton megkapom, hogy a fiúkra bukom! Mindezt csak azért, mert érzékenyebb vagyok az átlag pasiknál.
Különben is, a legtöbb levelet Gustav kapja, amiből kiderülhet, hogy a fiúk körében az izmos dobos csávók a menők...